Hit

Sokminden történt az elmúlt két hónapban, ezeket most nem részletezem, de ami ma megesett velem, azt muszáj elmesélnem.
Komor, decemberi napok vannak mostanában. Minden sötét, nappal is ég a lámpa, hogy lássunk valamit. A tágabb családban történtek sem vidítottak fel, bár Istennek hála, Sebi már mozgatja a kezeit, de az állapota még mindig súlyos. Az építéshatóságról pedig azért menesztették az egész bandát, mert nem voltak korrumpálhatóak, és a "falu" vezetése így nem végezhette nyugodtan a stiklis ügyeit. Milyen világ az, ahol a becsületeseket száműzik, mert hátráltatják a munkát? Mire tanítsuk gyermekeinket ilyen világban?
Ezek a borús gondolatok cikáztak a fejemben, amikor úgy döntöttem, hogy meglepem Petit és elémegyünk Gellérttel, hogy legalább a hazutat együtt tölthessük és beszélgethessünk. Hiretelen ötlet volt, már sötétedett fél négykor, amikor elindultunk. Nem is vittem magammal semmit csak a telefonom és a pénztárcám, a telefont a zsebembe, a pénztárcát a babakocsiba tettem és elindultunk.
Gellért hamarosan el is aludt, így megnyugodtam, hogy nem lesz semmi gond, ezzel a kis kiruccanással (Pomáz-Gellért tér-Pomáz). A hévet is elértük, az utolsó pillanatban, de ahogy csukódott az ajtó, megszólalt a "nagyon kedves" bkv szignál és a kisfiam felriadt az álmából. Bosszantott a dolog, de nem volt mit tenni. Végül is elég jól viselte az utat a kis lurkó, bár nem tudta mi történik, hová megyünk délután a hévvel.
Szép lassan megérkeztünk a Gellért térre, a bkv-s babakocsizást és az emberek segítőkészségét nem ecsetelem, ez megérne egy külön bejegyzést, csak megemlítem, hogy a leírt

borús hangulatom kiszínesítse. Petivel találkoztunk, végre valami jó! Elindultunk a villamos megállóba, hogy megvárjuk a 19-es vagy a 41-es villamost. Gellért már nyöszörgött, ezért Peti kivette. Nem lehetett tudni, hogy hol lesz, olyan ajtó, ahol a babakocsit felrakhatom, mert minden járaton összesen egy ajtó van úgy kialakítva, hogy eltávolították a középső kapaszkodót, és fel lehet tenni egy babakocsit, így amikor begördült a villamos a megállóba, az utolsó pillanatban rohantunk a megfelelő helyre. Én felkaptam a babakocsit üresen és felraktam, Peti pedig mögöttem szállt fel Gellérttel a kezében.
Végre, szusszanás, helyhez is jutottunk, és összefutottunk Mátyássy Ágival. Beszélgetés közben benéztem a babakocsiban lévő takaró alá és nem találtam a pénztárcám. Éreztem, hogy el fogom hagyni. A következő megállónál leszállás, vissza a Gellét térre.
Minden kukába benéztem, kérdezgettük az embereket, hogy nem látták-e, de sehol semmi. Ez várható volt. Nem is a pénz bosszantott, ami benne volt, hanem már láttam magam előtt a sorbanállások tömkelegét, egy hathónapos gyerekkel az okmányiroda, TB, stb helyeken, hogy pótoljam az elveszett iratokat. Persze a tárcát is sajnáltam, mert kicsi volt és praktikus, és Petitől kaptam a születésnapomra.
Végül feladtam, mert nem tehettem mást és elindultunk hazafelé. A bankártyámat azonnal letiltattam. Bosszankodtam, de érdekes talán olyan nagyon mégsem vágott földhöz a dolog. Nem tudtam mit érzek, azt kérdeztem magamtól, minek jöttem be Budapestre, ha birok magammal és otthon maradok, nem történik meg mindez. Mindenféle járt a fejemben, bűntudat és nyugalom egyszerre. Érdekes, leírhatatlan. Abban bíztam, hogy a Jóistennek volt valami terve, reméltem, hogy olyan találja meg, akinek a pénzre nagy szüksége van, és egy borítékban visszaküldi az irataim.
Hazaértünk, vacsora, esti rutin, majd fél tíz táján nekiálltam varrogatni, mialatt Peti Varró Danit olvasott fel nekem :) (lehet, hogy emiatt tűnik úgy, néha rímekben beszéltem el ezt a történetet). Egyszer csak kopogtattak. Nem voltunk benne biztosak, hogy jól hallottuk, majd erősebben döngetve megint kopogtak. Peti rohant ajtót nyitni, én már pizsmában voltam. egy kedves fiatal pár állt az ajtóban, akik azt mondták "Vidáékat keressük". Az agyamban megint végig futott minden, hogy mi jöhet még...
És hihetetlen, de van ilyen, a pénztárcámat hozták el, Pomázra. Invitáltuk volna őket, hogy valamit inni, vagy mi egyéb, jó lenne valahogy megköszönni, de hogyan?, de szerényen és gyorsan távoztak, a nevüket megkérdeztük, de ahogy ez a bemutatkozásoknál lenni szokott, azonnal el is felejtettük. Hihetetlen érzés volt, teljesen ledöbbentem és nagyon örültem. Megköszönni sem tudtuk a lemerevedéstől, így itt az éterben kiáltom világgá, hogy vannak még nagyon rendes emberek. És amit a legjobban köszönök, az nem a pénztárcám, hanem, hogy visszanyertem a hitem az emberekben.