Egy jó honlap...

http://server.fotiu-bp.sulinet.hu/~sijuca/KEDVENC/kedvenc.htm

Bölcsek a bölcsőben

Wagner Sári ajánlott nekünk egy könyvet a fenti címmel. Hála az internetnek gyorsan hozzá is juottunk, méghozzá a szokásos kedvezménnyel: mindenkinek ajánljuk az internetes vásárlást/rendelést.

Persze még nem olvastuk el a könyvet, de olvasás közben elindított egy gondolatot: talán sokak számra ismert, hogy a tudomány mai állása szerint a csecsemők kostanciák híjján az előttük "fölbukkanó" tárgyakról, személyekről úgy gondolkodnak, hogy azok akkor és addig léteznek, amíg ők látják. Azután eltűnnek és nincsenek egészen addig, amíg újra meg nem pillantják valamelyiket. Namármost, az emberiség a régi időkben a következőt gondolta: a Föld lapos, valószínűleg kör alapterületű és a Nap a Tányér fölött végighalad, akárcsak a Hold. Ezt azért hitték, sőt tudták(!), mert ezt látták és ezt tapasztalták. Továbbá, főleg az emberiség hajnalán, nagyon széles hitvilággal rendelkezett: jó és gonosz szellemek, több isten, természeti jelenségenként külön, boszorkányok, tündérek stb. Tehát az emberiségnek, mint "élőlénynek" gazdag fantáziája is volt csakúgy, mint a gyerekeknek. Mostanában - jó ideje már - nem ez a jellemző: egyre több elvont(!) tudomány létezik: tudjuk, hogy miért nem esik a csillár a plafonra le, mikor a Föld "alsó" felén fejjel lefelé vagyunk, fejlődik(dött) a matematika, a művészi alkotások egyre elvontabbak, a fantáziánk csökken: az emberiség egyre kisebb része hisz a természetfeletti dolgokban (személyekben): eltávolodunk az Istentől. Azt hiszem - bár pontosan ezt nem/sem tudom, de tapasztalataim szerint - a hívő emberek legkevésbé fiatal felnőttek, talán leginkább idősebbek. Ebből az látszik, mintha az emberiség ugyanazokon a fejlődéslélektani lépéseken menne keresztül, mint egy ember. Csecsemő korában tapasztalatok alapján ismerkedik meg a környezettel, gazdag fantáziájával sok mindenben hisz, aztán az iskola és növekvő szellemi képességei által új, egyre elvontabb ismereteket szerez, egyre távolodik a természetfelettitől, aztán ahogy öregszik, bár az ismeretei megmaradnak, sőt bővülnek, viszont visszatér a hitéhez: egy újhoz, vagy inkább a régihez, amit a - sok esetben - hitüket nem gyakorló szülei belediktáltak gyerekkorában. Tehát azt mondom, hogy az emberiség fejlődik, akárcsak egy egyede, ami azt hiszem mindenképp reménykeltő. A következő kérdés az, hogy most mennyi idős?

Hit

Sokminden történt az elmúlt két hónapban, ezeket most nem részletezem, de ami ma megesett velem, azt muszáj elmesélnem.
Komor, decemberi napok vannak mostanában. Minden sötét, nappal is ég a lámpa, hogy lássunk valamit. A tágabb családban történtek sem vidítottak fel, bár Istennek hála, Sebi már mozgatja a kezeit, de az állapota még mindig súlyos. Az építéshatóságról pedig azért menesztették az egész bandát, mert nem voltak korrumpálhatóak, és a "falu" vezetése így nem végezhette nyugodtan a stiklis ügyeit. Milyen világ az, ahol a becsületeseket száműzik, mert hátráltatják a munkát? Mire tanítsuk gyermekeinket ilyen világban?
Ezek a borús gondolatok cikáztak a fejemben, amikor úgy döntöttem, hogy meglepem Petit és elémegyünk Gellérttel, hogy legalább a hazutat együtt tölthessük és beszélgethessünk. Hiretelen ötlet volt, már sötétedett fél négykor, amikor elindultunk. Nem is vittem magammal semmit csak a telefonom és a pénztárcám, a telefont a zsebembe, a pénztárcát a babakocsiba tettem és elindultunk.
Gellért hamarosan el is aludt, így megnyugodtam, hogy nem lesz semmi gond, ezzel a kis kiruccanással (Pomáz-Gellért tér-Pomáz). A hévet is elértük, az utolsó pillanatban, de ahogy csukódott az ajtó, megszólalt a "nagyon kedves" bkv szignál és a kisfiam felriadt az álmából. Bosszantott a dolog, de nem volt mit tenni. Végül is elég jól viselte az utat a kis lurkó, bár nem tudta mi történik, hová megyünk délután a hévvel.
Szép lassan megérkeztünk a Gellért térre, a bkv-s babakocsizást és az emberek segítőkészségét nem ecsetelem, ez megérne egy külön bejegyzést, csak megemlítem, hogy a leírt

borús hangulatom kiszínesítse. Petivel találkoztunk, végre valami jó! Elindultunk a villamos megállóba, hogy megvárjuk a 19-es vagy a 41-es villamost. Gellért már nyöszörgött, ezért Peti kivette. Nem lehetett tudni, hogy hol lesz, olyan ajtó, ahol a babakocsit felrakhatom, mert minden járaton összesen egy ajtó van úgy kialakítva, hogy eltávolították a középső kapaszkodót, és fel lehet tenni egy babakocsit, így amikor begördült a villamos a megállóba, az utolsó pillanatban rohantunk a megfelelő helyre. Én felkaptam a babakocsit üresen és felraktam, Peti pedig mögöttem szállt fel Gellérttel a kezében.
Végre, szusszanás, helyhez is jutottunk, és összefutottunk Mátyássy Ágival. Beszélgetés közben benéztem a babakocsiban lévő takaró alá és nem találtam a pénztárcám. Éreztem, hogy el fogom hagyni. A következő megállónál leszállás, vissza a Gellét térre.
Minden kukába benéztem, kérdezgettük az embereket, hogy nem látták-e, de sehol semmi. Ez várható volt. Nem is a pénz bosszantott, ami benne volt, hanem már láttam magam előtt a sorbanállások tömkelegét, egy hathónapos gyerekkel az okmányiroda, TB, stb helyeken, hogy pótoljam az elveszett iratokat. Persze a tárcát is sajnáltam, mert kicsi volt és praktikus, és Petitől kaptam a születésnapomra.
Végül feladtam, mert nem tehettem mást és elindultunk hazafelé. A bankártyámat azonnal letiltattam. Bosszankodtam, de érdekes talán olyan nagyon mégsem vágott földhöz a dolog. Nem tudtam mit érzek, azt kérdeztem magamtól, minek jöttem be Budapestre, ha birok magammal és otthon maradok, nem történik meg mindez. Mindenféle járt a fejemben, bűntudat és nyugalom egyszerre. Érdekes, leírhatatlan. Abban bíztam, hogy a Jóistennek volt valami terve, reméltem, hogy olyan találja meg, akinek a pénzre nagy szüksége van, és egy borítékban visszaküldi az irataim.
Hazaértünk, vacsora, esti rutin, majd fél tíz táján nekiálltam varrogatni, mialatt Peti Varró Danit olvasott fel nekem :) (lehet, hogy emiatt tűnik úgy, néha rímekben beszéltem el ezt a történetet). Egyszer csak kopogtattak. Nem voltunk benne biztosak, hogy jól hallottuk, majd erősebben döngetve megint kopogtak. Peti rohant ajtót nyitni, én már pizsmában voltam. egy kedves fiatal pár állt az ajtóban, akik azt mondták "Vidáékat keressük". Az agyamban megint végig futott minden, hogy mi jöhet még...
És hihetetlen, de van ilyen, a pénztárcámat hozták el, Pomázra. Invitáltuk volna őket, hogy valamit inni, vagy mi egyéb, jó lenne valahogy megköszönni, de hogyan?, de szerényen és gyorsan távoztak, a nevüket megkérdeztük, de ahogy ez a bemutatkozásoknál lenni szokott, azonnal el is felejtettük. Hihetetlen érzés volt, teljesen ledöbbentem és nagyon örültem. Megköszönni sem tudtuk a lemerevedéstől, így itt az éterben kiáltom világgá, hogy vannak még nagyon rendes emberek. És amit a legjobban köszönök, az nem a pénztárcám, hanem, hogy visszanyertem a hitem az emberekben.

A hajnali bánya

Valójában már nincs hajnal. Reggel hét óra lesz. Mindjárt. De a nap még nem kelt ki a Gödöllői-dombság mögül. -2 fok [C] , sűrű köd ül az Alcsevicán és a Duna fölött végig. Mindez jól látszik a Kevély oldalából. Két öregember sétál lefelé, szemben velem az úton. Nem tudják, mit akarhat itt ilyenkor valaki. Talán még félnek is. A rádiót hallgatnám, de ezen a tájon recseg az adás. Egyébként sem tudok rá koncentrálni. Jobban kell figyelnem az utat. Egy kisteherautó megy előttem kerülgetve a murvás út kátyúit. Úgy tűnik nem először jár itt. Egy kiszélesedésben félre áll. Talán megérkezett. Azt hittem, nem egyedül megyek a bányába. Egy nagydarabb, fekete, loncsos kutya jön szembe. Egyre jobb. Kár, hogy a teherautó megállt. miután elhagyom elindul: azt hitte útban van. Pedig én sem megyek gyorsan. Azt végképp nem gondolta, hogy én is oda megyek. Ahová ő. Néhol olyan rossz az út, hogy nagyon lelassítok, ekkor utólérnek, és szégyenkezem: útban vagyok. Belehúzok nem törődve a kátyúkkal. Hol lehet a bánya. Tovább próbálgatjuk egymást a kistherautóval. Én nem állok félre. Budakalászi Kőbánya. Mindjárt odaérünk. Lehet, hogy még nincs is nyitva, sehol senki a környéken. Megálljak itt vagy, nem érdemes, mert ez még csak a bevezető út. Nem szeretnék hosszan sétálgatni az épületekig ezen az ismeretlen helyen. Ilyenkor. A teherautó nem lassít, nem indexel. Ő tudja, hogy még menni kell. Rendben, én sem állok meg: csak természetesen. Áááá, személyautók. Najó, itt megállok. Gyakorlott módon, centizve beállok a legutolsó mőgé egy nagy beton darab mellé. Nagyobb, mint a kocsi. Csak semmi bizonytalanság. A zöld teherautó elmegy mellettem. Gondolom jól megnéznek, de én ügyet sem vetek rájuk. Hiszen itthon vagyok. Még őket is ismerem. A táskámat azért kiveszem a hátsó ülésről. Legalább nem lopják el, és legalább van nálam valami. Átfut az agyamon: biztos kutyákkal őrzik a helyet. Vajon nyitva van már, vagy a teherautóban ülők nyitják? Valószínüleg nyitva. A kutyákat már bezárták a ketrecbe. Megérkeztem. Ez a kőbánya Üröm és Budakalász között. Amilyen szép, és ijesztő a táj, olyan modern az iroda és olyan szépek a díszkövek, szobrok a bejáratnál. Épp jön ki valaki. Megtudom, amiért jöttem: a fagyálló mészkő m2-e 700 Ft. Nekünk 9 t kell. Hogy mivel hozzuk el, azt majd kitalálom. Elég kedvező. A Nap is fel kelt: 7:13.

Keresztelő

Azt mesélik a családban, hogy végig ordítottam a keresztelésem napját. Mégpedig azért, mert amikor apa a papot keresve elindult a sekrestye felé egy sötét folyosón, akkor ránkugrott két kutya, nagyon hangosan ugattak és én nagyon megijedtem. (Innentől datálják azt is, hogy félek a kutyáktól.)
Elérkezett Gellért keresztelőjének a napja is és nagyon vártam vajon rá milyen hatással lesz a szentség. Ugyanis valamelyik nyári Képmásban olvastam, hogy amelyik gyerek háborítatlanul születik, és nem azzal indul ebben a világban, hogy benyomják a csap alá és gyökérkefével lesikálják róla a magzatvizet, az meg sem nyikkan a keresztelőjén. Kíváncsi voltam vajon Gellért hogyan viselkedik, ugyanis őt nem háborította semmi a születésekor (esetleg az én artikulálatlan hangom), fürdetni is csak három naposan fürdettük meg először.
És igen. Kisfiunk egészen a keresztelés szertartásáig aludt, majd amikor a fejére és a nyakába kapta a vizet, akkor kinyitotta a szemét körbenézett és egy kicsit sem jött zavarba. Ezek után az ölemben ülte végig a misét, nézelődött és a maga nyelvén dícsérte az Istent. De nem sírt.

Képek itt.

Semmi...

Itt egy video Gellértről.


És új képek az albumban.

Csúszós utak felújítása

Út felújítás mindenütt a városban. Dugó mindenhol, elképesztő eljutási idők Budapesten. Ez az év a rekordok éve: hőmérséklet, és utazási sebesség. Az egyik felül, a másik alulmúlta a korábbi eredményeket.

De ami tegnap kiszúrta a szemünket az irodaablakból, az ezek közül csak a felújításokkal kapcsolatos. A Szabadság híd rekonstrukciója miatt a Gellért téren több sáveltolás és egyéb terelés is vár mindannyiunkra. Ezek közül a legnagyobb kihívást a lenti képen látható jelenti, ami a 86-os viszonylat járművezetőinek, azt hiszem, a fő utcai S kanyarnál is nagyobb kihívást jelent. íme:

Szekrény vizit

Fölkeltette az érdeklődésünket egy hírdetés ezen címen. Olyan szekrényt kerestünk, ami nagy és polcos, mert nagyszükségünk lenne ilyenre. Namost megtaláltuk ezt, illetve ezeket, mert itt még pl. sarokülőt is árulnak. Ez Zsuzsi álma...





Ma lementünk Decsre, hogy megnézzük milyenek is valójában a kínált bútorok.

Közben, mivel Decs közel van Szekszárdhoz, beiktattunk egy rövid városnézést is. A lényeg az volt, hogy "csak" a bútorokért ne tegyünk meg ekkora utat, hanem nézzünk körül a környéken... Sőt, menjünk Szekszárdra várost nézni és hamár ott vagyunk, nézzük meg a tulipános bútorokat. így tettünk.

Először a Béla téren jártunk (Vármegye háza és Belvárosi plébánia).
A templomban mise volt, a hírdetésre értünk oda:
- Szent Teréz ereklye érkezik Szekszárdra a elkövetkező napokban, amelyre nagyerőkkel készülnek: a cserkészek kiemelten is részt vesznek rajta. (Akiknek a csapatotthona a városháza mellett van közvetlenül egy szép műemlékjellegű épületben)



Aztán ücsörögtünk a Garay téren (szoptatás és altatás és tisztábatétel...).





Ebéd előtt megnéztük a Babits emlékházat.



A bútorokat jó gyorsan elintéztük. Eredmények:
- a sarokülő magasabb mint a mi parapet magasságunk (kb. 10 cm-vel)
- a szekrények festése a valóságban nem szép
- a bútorok nem magyar gyártmányok
- a szekrény ajtaja épphogy nem dől ki.

Tehát üres kézzel jöttünk haza.

Újabb könyvek

Még 3 doboz.
Azt hiszem holnap már nem kapunk... :-) A könyvespolc a hétvégén készül el. Majd teszünk föl róla képet.

Még valami.
Akit érdekel, újabb képek az albumban.

Ma egy hetes...

Az első nap nagyon nehéz, mert senki nem figyel sem a kisbabára, sem a kismamára az apán kívül: iszonyú nyomás. A kórházban szülők 4-5 napot bent vannak, ott biztosan kapnak némi "szakmai" segítséget. Az otthon szülők kisgyereke megszületik, és már csak a takarításban van némi felelősséget is vállalni tudó segítsége a szülőknek. Utána semmi, senki. A kisbaba törékeny, éhes, és nem tudni a reakcióit, a jelzéseit. Az anyának mindene fáj, alig mozdul, folyamatosan bíztat, emellett még küszködik a tejjel és a szoptatással. Csak az apa egészséges... Mondhatom nagyon nehéz. Erre komolyan fel kell keszülni.

Eltelt egy hét. Már megnyugodtam. Gellért szépen fejlődik. Most már kezdem elhinni, hogy tényleg egészséges. Már ketten vagyunk azok. Csináltam egy sorozatot arról, hogyan fejlődött eddig Gellért. Hízik. A védőnéni is megmondta.

És mégegy...
Sokat gondolkodtam (Babos Julcsival együtt), honnan gyűlik össze a családoknak annyi könyve, amennyi össze szokott gyűlni. Most már nem gondolkodom, mert anyai nagypapám (dédnagypapa) testvérétől, kisebb lakásba költözés címen 3 doboz konyvet kaptunk. Nagyon köszönjük Nekik!



Jobbnál jobbak. Még a Kalevala is! Ez fontos, mert régóta kerülgetjük egymást: Kalevala és én... Most már nem kerülgetjük tovább.

Tehát hatalmas mennyiségű könyvhöz jutottunk egyik óráról a másikra, úgyhogy nekifogok a könyvespolcnak, és kilakoltatjuk az akasztós szekrényt. Várjuk az ötleteket, hogy hova tegyük!